2014. szeptember 27., szombat

A lány kint állt a ház előtt. A reggeli nap aranyszínűre festette a világot, a felhők a narancs és a lila ezernyi árnyalatában játszottak. Mondhatni minden tökéletes volt. Hibbant-sziget még mélyen szundított, maximum egy-két krónikus korán kelő volt fent, akár csak főhősnőnk. Maeve nem tudott hozzá szokni, a későn kelés fogalmához. A néhai barlangban, akkor keltek, amikor a Nap is. Vagy korábban. Keevan mindig, mormotának hívta, mivel ő a húgával ellentétben, szerette meglepni a napot. A másik lány különösen kötődött ehhez az égi testhez, bár gyakorta lesték meg együtt a csillagokat, vagy akár a holdat is.
Maeve elkomorodott. A reggel szépségét, hirtelen beárnyékolta, nővére eltűnésének tudata. Keevan megint elbarangolt. Eltűnt. Mint már annyiszor. Ha lánynak valami gondja volt, nem beszélt nekik róla. Magába zárta, és csak valahol a messzeségben volt hajlandó kiengedni. Maevet kicsit mindig bántotta ez az örök titkolózás, de elfogadta. Nem tehetett mást. Komor gondolatai körül egy ismerős légáramlat szakította ki, amit egy hirtelen képen nyalás is követett.
- Te kis rosszcsont! - nevetett fel a lány és átölelte a sárkány nyakát. Puha barnás színű tollakon simítottak végig az ujjai. Az állat ezt egy halk dorombolással hálálta meg. Maeve mosolyogva tűrte a nyálba fullasztást, majd mikor már tényleg kezdte megelégelni, finoman arrébb tolta a lény pofáját.
- Jól van Tollas! Elég volt! Ha tovább folytatod, nem lesz senki, aki elmenne veled repkedni. - A sárkány mintha megérezte volna a könnyed figyelmeztetés értelmét, rögvest felhagyott, a nyalakodással. A lány felpattant Tollas hátára. Kényelmesen elhelyezkedett, majd oda hajolt a sárkány füléhez.
- Indulás pajti! Menjünk a barlanghoz!


Keevan menekült. Ellenségeimben nem volt kegyelem, ha elkapják... Nem akart belegondolni, hogy akkor mi történne. Látta, hogy mit műveltek azzal a szegény asszonnyal. Levágták a szárnyait és vérét ontották. Közben a nő jajveszékeléseivel telt meg a levegő. A lány megrázta a fejét és gyorsabb tempóra váltott. Nem szabad most erre gondolnia. Hányszor fogatta meg már, hogy nem jön ide vissza. De valami, valami furcsa érthetetlen dolog mindig visszahúzta. Itt az emberek (na, annak többsége, aki nem akarta megölni, csak azért ami) megértették és elfogadták. Értették a haragját és a bánatát. Tudták milyen az, ha valaki elveszti a sárkányát. Tudták milyen érzés, mintha valaki kitépné a szíved és minden más fontos szerved, de te nem tudsz meghalni, hanem élned kell. Bár már nincs miért. Dühösen söpörte ki a szeméből vérvörös tincseit. Lábai égtek és egyre nehezebb volt ez a megerőltető lábmunka. Lehunyta a szemeit és nagy levegőt vett. Alsó végtagjai már nem voltak a régiek, a baleset óta. Azóta, hogy majdnem meghalt, azóta, hogy e kellet fogadnia, hogy Fényt nem kaphatja vissza.
Fény volt az ő mindene. Gyerek korában találtak egymásra, s attól a pillanattól kezdve, hogy a sárkány végig nyalta az arcát, elválaszthatatlanná váltak. Verhetetlennek voltak a levegőben, nem volt sem ember, sem állat, aki gyorsabb lett volna náluk. De sajna óvatlanok voltak, és azon a bizonyos napon amikor, lezuhantak a mélybe, Keevan többet vesztett egy lábtörésnél.
Rendben nincs más lehetőségem, ezt már nem bírom tovább. A lány nem akarta ezt csinálni, de tudta, hogy nem tehet mást. Ha nem hívja elő azt a részt, ami Fényből maradt neki, nem lesz senki, aki megtanítaná a bébi sárkányokat repülni, aki felkeltené anyát és Maevet, ha elalszanak reggel. Miattuk gondolta és elrugaszkodott a földtől. A szél az arcába csapta a haját és jó alaposan össze is kócolta. A hideg levegő csípte a bőrén lévő apró sebeket. A felhők felett szárnyalva menekült. Menekült az üldözői és az emlékek elől.
Bármennyire is abszurd volt a helyzet, bármennyire is fájt minden tagja, egy pillanatra elöltötte a melegség és a boldogság érzése, a reggeli nap, sugarainak hatására.
Egy pillanatra elfelejtett mindent, újra gyereknek érezte magát. Újra élte a vidám perceket, amit húga és a sárkánya társaságában töltött.
A gondtalan emlékezés perceit egy hirtelen jött nyílvessző zavarta meg.


Maeve és Tollas hasította a levegőt. A madarak elmenekültek előlük, útjukat felháborodott rikácsolás kísérte.
Tollas néha lecsapott a tengerben úszkáló, méretes halak egyikére. A lány felnevetett és ki simított a szeméből egy-egy vizes barna tincset.
- Jó étvágyat! - mondta kedélyesen. Nem zavarta, hogy vizes, már úgyis régóta ki akarta mosni, ezt az inget, amit éppen viselt. Bár nem teljesen így képzelte el, de hát, ajándéklocsolásnak, ne nézd a sótartalmát.
Rövid idő után, Maeve kiszúrta, az első sziklákat. Idegen nem látott volna benne semmi különöset, pár vacak kőnél, de a lány már megtanulta, hogy a legközönségesebb dolgok is, különlegesek lehetnek. Ugyanis ha valaki nem követte volna a kövek útvonalát, könnyedén eltévedhetett volna. Tollas oda kurjantott, mire a „kavicsok” megmozdultak. Kitárták szárnyaikat és kísérőként, fellebbentek a levegőbe. Sárkányok voltak, hatalmas, óriási lények. A szárnyuk kívül, egyszerű szürke volt, akárcsak Keevan szeme, de ha felhagytak a rejtőzködéssel, színük megváltozott, és egy kész kis szivárványt öltöttek fel magukra. Mondhatni ők voltak észak pillangói. A lények, színes jelző lámpaként (bár főhőseinknek fogalma sem volt, arról, hogy mi fán terem a jelző lámpa), mutatták az utat nekik, míg szépen lassan el nem értek a barlangot.


Keevan keményem csapódott a földnek. Tüdejéből kiszorult a levegő, az agyában menüettet jártak a fájdalom apró csillagai. Állj fel! szólt magára keményen. Gyerünk! Ne csináld ezt, képes vagy rá! Menekülj már, te szerencsétlen! a hang érdekes módon erősen hasonlított, Dora anyóéra, de ez most nem volt lényeges. Bár a néne sosem hívta volna őt szerencsétlennek, azonban a lány el tudta  képzelni, hogy a nagy kiszáradt, tölgyfa botjával, rá ver a tomporára, mondván Indíts!. Keevan felállt, és ahogy ma már oly sokszor, futásnak eredt. Az egyetlen reményt az jelentette, hogy már nem volt messze, az átjáró itteni átkelőjétől. Ha Dora anyó rájönne, hogy milyen ügyetlen volt, hogy már megint eltévesztette a kaput, nem kellene többet aggódnia a fejvadászok miatt. Maga az anyó, csinálna ágyelőt a bőréből. Figyelmetlen volt, mint már annyiszor, de most nem volt érdemes szapulni magát. Rá ér még az ostorozással később is.
Bevágódott a barlang bejáratába. Útját üldözői kiáltásai kísérték, na meg nyilak tömkelege. Amikor lezuhant, hál istennek csak megkarcolta az egyik vessző, de ez elég volt ahhoz, hogy kiessen az egyensúlyából, és akár csak a hársfa termése levitorlázzon a levegőben.
Élesen balra kanyarodott, majd kikerült egy halott élőlényt, amelyet már nem lehetett beazonosítani. Lábai gyorsabban vitték, mint eddig bármikor. Tudta, hogy már nincs sok a célig. Megcsapta, a másik világ furcsán jeges és egyszerre fűszeres illata. Érezte az arcán a szakadék felől érkező, friss szellőt. Megérkezett. Lefékezett az utolsó pillanatban és hátra pillantott. Mindig ez volt a legnehezebb, bízni egy olyan dologban, amiről tudni lehet, hogy veszélyes. Az ember nem bízhat a zuhanásba, hiszen bizonyos, hogy semmi esély arra, hogy talpra érkezzen. El kellet vonatkoztatnia attól az ismeretektől, amelyeket eddig a világról alkotott. Lehunyta a szemét. A vadászok elég közel jártak már hozzá. Annyira, hogy a szavak káoszából, értelmes emberi, mondatok kerekedtek ki. Nem gondolkodott többé, előre lépett, a semmibe.
 
Maeve belépett a barlangba. Minden egyszerre volt ismerős és egyben idegen számára. Mintha egyszerre semmi és minden megváltozott volna. Kész kis paradoxon volt az egész. Végig simított az ismerős szikla falakon. Tollas, mint valami túl féltő gardedám szorosan mögötte haladt. A lány elindult, az egyik járatba. Nem volt klausztrofóbiás, de abban a pillanatban valami lehetetlenül rossz érzés tört rá. A sötétség, ami eddig gondos édesanya módjára védte, mintha ezernyi szörnyetegnek adott volna otthont. A lány, ösztönösen Tollas után nyúlt. Valami ismeretlen okból kifolyólag, tudta, hogy végig kell mennie, azon a természetes folyosón.
Minél beljebb haladtak, annál inkább kezdet, Maeve rettegése alább hagyni. Ez az érzelem azonban rögvest megszűnt, amikor egy hirtelen zaj, villámként csapott a barlang néma csendjébe. A barna hajú lány felsikkantott és futásnak eredt.
A sötétség hirtelen megtört és helyét, a nap fénye vette át. Maeve kiért egy csarnok, szerű, monumentális nagyságú vájatba. A lány csodálkozva nézett szét. A hely furcsa mód, teljesen elhagyatott volt. Vagy még sem? Középen egy véres, sáros kupac hevert. Maeve rettegése helyét az aggódás vette át.Ráismert a rongy kupac kilétére.

- Keevan! - kiáltott fel, majd az ájultan heverő testvéréhez rohant.

4 megjegyzés:

  1. Kövit!Kövit! Most!!! XDD
    am jó lett! XDD

    VálaszTörlés
  2. Köszönjük! :) Ha minden jól megy, szombatra, hozzuk, a következő fejezetet.

    VálaszTörlés
  3. Sziasztok!
    Érdekesnek ígérkezik a történet, tetszik. Láttam néhány helyesírási hibát, és a vesszők néhol ott is voltak, ahol semmi szükség nem volt rájuk, sőt, inkább zavartak. De nagyon jó a stílusotok, különösen tetszett az ajándék locsolásnak ne nézd a sótartalmát mondat.
    Kíváncsian várom a folytatást, sok sikert az íráshoz!

    VálaszTörlés
  4. Köszönöm kritikát! :) Igyekszünk, minél hamarabb feltenni, a következő fejezetet.

    VálaszTörlés