A lány kint állt a ház
előtt. A reggeli nap aranyszínűre festette a világot, a felhők a
narancs és a lila ezernyi árnyalatában játszottak. Mondhatni
minden tökéletes volt. Hibbant-sziget még mélyen szundított,
maximum egy-két krónikus korán kelő volt fent, akár csak
főhősnőnk. Maeve nem tudott hozzá szokni, a későn kelés
fogalmához. A néhai barlangban, akkor keltek, amikor a Nap is. Vagy
korábban. Keevan mindig, mormotának hívta, mivel ő a húgával
ellentétben, szerette meglepni a napot. A másik lány különösen
kötődött ehhez az égi testhez, bár gyakorta lesték meg együtt
a csillagokat, vagy akár a holdat is.
Maeve elkomorodott. A reggel
szépségét, hirtelen beárnyékolta, nővére eltűnésének
tudata. Keevan megint elbarangolt. Eltűnt. Mint már annyiszor. Ha
lánynak valami gondja volt, nem beszélt nekik róla. Magába zárta,
és csak valahol a messzeségben volt hajlandó kiengedni. Maevet
kicsit mindig bántotta ez az örök titkolózás, de elfogadta. Nem
tehetett mást. Komor gondolatai körül egy ismerős légáramlat
szakította ki, amit egy hirtelen képen nyalás is követett.
- Te kis rosszcsont! -
nevetett fel a lány és átölelte a sárkány nyakát. Puha barnás
színű tollakon simítottak végig az ujjai. Az állat ezt egy halk
dorombolással hálálta meg. Maeve mosolyogva tűrte a nyálba
fullasztást, majd mikor már tényleg kezdte megelégelni, finoman
arrébb tolta a lény pofáját.
- Jól van Tollas! Elég
volt! Ha tovább folytatod, nem lesz senki, aki elmenne veled
repkedni. - A sárkány mintha megérezte volna a könnyed
figyelmeztetés értelmét, rögvest felhagyott, a nyalakodással. A
lány felpattant Tollas hátára. Kényelmesen elhelyezkedett, majd
oda hajolt a sárkány füléhez.
- Indulás pajti! Menjünk a
barlanghoz!
Keevan menekült.
Ellenségeimben nem volt kegyelem, ha elkapják... Nem akart
belegondolni, hogy akkor mi történne. Látta, hogy mit műveltek
azzal a szegény asszonnyal. Levágták a szárnyait és vérét
ontották. Közben a nő jajveszékeléseivel telt meg a levegő. A
lány megrázta a fejét és gyorsabb tempóra váltott. Nem szabad
most erre gondolnia. Hányszor fogatta meg már, hogy nem jön ide
vissza. De valami, valami furcsa érthetetlen dolog mindig
visszahúzta. Itt az emberek (na, annak többsége, aki nem akarta
megölni, csak azért ami) megértették és elfogadták. Értették
a haragját és a bánatát. Tudták milyen az, ha valaki elveszti a
sárkányát. Tudták milyen érzés, mintha valaki kitépné a
szíved és minden más fontos szerved, de te nem tudsz meghalni,
hanem élned kell. Bár már nincs miért. Dühösen söpörte ki a
szeméből vérvörös tincseit. Lábai égtek és egyre nehezebb
volt ez a megerőltető lábmunka. Lehunyta a szemeit és nagy
levegőt vett. Alsó végtagjai már nem voltak a régiek, a baleset
óta. Azóta, hogy majdnem meghalt, azóta, hogy e kellet fogadnia,
hogy Fényt nem kaphatja vissza.
Fény volt az ő mindene.
Gyerek korában találtak egymásra, s attól a pillanattól kezdve,
hogy a sárkány végig nyalta az arcát, elválaszthatatlanná
váltak. Verhetetlennek voltak a levegőben, nem volt sem ember, sem
állat, aki gyorsabb lett volna náluk. De sajna óvatlanok voltak,
és azon a bizonyos napon amikor, lezuhantak a mélybe, Keevan többet
vesztett egy lábtörésnél.
Rendben
nincs más lehetőségem, ezt már nem bírom tovább.
A lány nem akarta ezt csinálni, de tudta, hogy nem tehet mást. Ha
nem hívja elő azt a részt, ami Fényből maradt neki, nem lesz
senki, aki megtanítaná a bébi sárkányokat repülni, aki
felkeltené anyát és Maevet, ha elalszanak reggel. Miattuk
gondolta és elrugaszkodott a földtől. A szél az arcába csapta a
haját és jó alaposan össze is kócolta. A hideg levegő csípte a
bőrén lévő apró sebeket. A felhők felett szárnyalva menekült.
Menekült az üldözői és az emlékek elől.
Bármennyire is abszurd volt
a helyzet, bármennyire is fájt minden tagja, egy pillanatra
elöltötte a melegség és a boldogság érzése, a reggeli nap,
sugarainak hatására.
Egy pillanatra elfelejtett
mindent, újra gyereknek érezte magát. Újra élte a vidám
perceket, amit húga és a sárkánya társaságában töltött.
A gondtalan emlékezés
perceit egy hirtelen jött nyílvessző zavarta meg.
Maeve és Tollas hasította a
levegőt. A madarak elmenekültek előlük, útjukat felháborodott
rikácsolás kísérte.
Tollas néha lecsapott a
tengerben úszkáló, méretes halak egyikére. A lány felnevetett
és ki simított a szeméből egy-egy vizes barna tincset.
- Jó étvágyat! - mondta
kedélyesen. Nem zavarta, hogy vizes, már úgyis régóta ki akarta
mosni, ezt az inget, amit éppen viselt. Bár nem teljesen így
képzelte el, de hát, ajándéklocsolásnak, ne nézd a sótartalmát.
Rövid idő után, Maeve
kiszúrta, az első sziklákat. Idegen nem látott volna benne semmi
különöset, pár vacak kőnél, de a lány már megtanulta, hogy a
legközönségesebb dolgok is, különlegesek lehetnek. Ugyanis ha
valaki nem követte volna a kövek útvonalát, könnyedén
eltévedhetett volna. Tollas oda kurjantott, mire a „kavicsok”
megmozdultak. Kitárták szárnyaikat és kísérőként,
fellebbentek a levegőbe. Sárkányok voltak, hatalmas, óriási
lények. A szárnyuk kívül, egyszerű szürke volt, akárcsak
Keevan szeme, de ha felhagytak a rejtőzködéssel, színük
megváltozott, és egy kész kis szivárványt öltöttek fel
magukra. Mondhatni ők voltak észak pillangói. A lények, színes
jelző lámpaként (bár főhőseinknek fogalma sem volt, arról,
hogy mi fán terem a jelző lámpa), mutatták az utat nekik, míg
szépen lassan el nem értek a barlangot.
Keevan keményem csapódott a
földnek. Tüdejéből kiszorult a levegő, az agyában menüettet
jártak a fájdalom apró csillagai. Állj
fel!
szólt magára keményen. Gyerünk!
Ne csináld ezt, képes vagy rá! Menekülj már, te szerencsétlen!
a hang érdekes módon erősen hasonlított, Dora anyóéra, de ez
most nem volt lényeges. Bár a néne sosem hívta volna őt
szerencsétlennek, azonban a lány el tudta képzelni, hogy a
nagy kiszáradt, tölgyfa botjával, rá ver a tomporára, mondván
Indíts!.
Keevan felállt,
és ahogy ma már oly sokszor, futásnak eredt. Az egyetlen reményt
az jelentette, hogy már nem volt messze, az átjáró itteni
átkelőjétől. Ha Dora anyó rájönne, hogy milyen ügyetlen volt,
hogy már megint eltévesztette a kaput, nem kellene többet aggódnia
a fejvadászok miatt. Maga az anyó, csinálna ágyelőt a bőréből.
Figyelmetlen volt, mint már annyiszor, de most nem volt érdemes
szapulni magát. Rá ér még az ostorozással később is.
Bevágódott a barlang
bejáratába. Útját üldözői kiáltásai kísérték, na meg
nyilak tömkelege. Amikor lezuhant, hál istennek csak megkarcolta az
egyik vessző, de ez elég volt ahhoz, hogy kiessen az egyensúlyából,
és akár csak a hársfa termése levitorlázzon a levegőben.
Élesen balra kanyarodott,
majd kikerült egy halott élőlényt, amelyet már nem lehetett
beazonosítani. Lábai gyorsabban vitték, mint eddig bármikor.
Tudta, hogy már nincs sok a célig. Megcsapta, a másik világ
furcsán jeges és egyszerre fűszeres illata. Érezte az arcán a
szakadék felől érkező, friss szellőt. Megérkezett. Lefékezett
az utolsó pillanatban és hátra pillantott. Mindig ez volt a
legnehezebb, bízni egy olyan dologban, amiről tudni lehet, hogy
veszélyes. Az ember nem bízhat a zuhanásba, hiszen bizonyos, hogy
semmi esély arra, hogy talpra érkezzen. El kellet vonatkoztatnia
attól az ismeretektől, amelyeket eddig a világról alkotott.
Lehunyta a szemét. A vadászok elég közel jártak már hozzá.
Annyira, hogy a szavak káoszából, értelmes emberi, mondatok
kerekedtek ki. Nem gondolkodott többé, előre lépett, a semmibe.
Maeve belépett a barlangba.
Minden egyszerre volt ismerős és egyben idegen számára. Mintha
egyszerre semmi és minden megváltozott volna. Kész kis paradoxon
volt az egész. Végig simított az ismerős szikla falakon. Tollas,
mint valami túl féltő gardedám szorosan mögötte haladt. A lány
elindult, az egyik járatba. Nem volt klausztrofóbiás, de abban a
pillanatban valami lehetetlenül rossz érzés tört rá. A sötétség,
ami eddig gondos édesanya módjára védte, mintha ezernyi
szörnyetegnek adott volna otthont. A lány, ösztönösen Tollas
után nyúlt. Valami ismeretlen okból kifolyólag, tudta, hogy végig
kell mennie, azon a természetes folyosón.
Minél beljebb haladtak,
annál inkább kezdet, Maeve rettegése alább hagyni. Ez az érzelem
azonban rögvest megszűnt, amikor egy hirtelen zaj, villámként
csapott a barlang néma csendjébe. A barna hajú lány felsikkantott
és futásnak eredt.
A sötétség hirtelen
megtört és helyét, a nap fénye vette át. Maeve kiért egy
csarnok, szerű, monumentális nagyságú vájatba. A lány
csodálkozva nézett szét. A hely furcsa mód, teljesen elhagyatott
volt. Vagy még sem? Középen egy véres, sáros kupac hevert. Maeve
rettegése helyét az aggódás vette át.Ráismert a rongy kupac
kilétére.
- Keevan! - kiáltott fel,
majd az ájultan heverő testvéréhez rohant.
Kövit!Kövit! Most!!! XDD
VálaszTörlésam jó lett! XDD
Köszönjük! :) Ha minden jól megy, szombatra, hozzuk, a következő fejezetet.
VálaszTörlésSziasztok!
VálaszTörlésÉrdekesnek ígérkezik a történet, tetszik. Láttam néhány helyesírási hibát, és a vesszők néhol ott is voltak, ahol semmi szükség nem volt rájuk, sőt, inkább zavartak. De nagyon jó a stílusotok, különösen tetszett az ajándék locsolásnak ne nézd a sótartalmát mondat.
Kíváncsian várom a folytatást, sok sikert az íráshoz!
Köszönöm kritikát! :) Igyekszünk, minél hamarabb feltenni, a következő fejezetet.
VálaszTörlés