Harmadik fejezet

Hibbant falva nevéhez méltón, kicsit őrült volt. Mindenhol sárkányok repültek, hátukon emberekkel vagy anélkül. Egyesek éppen kergették kis kedvenceiket, valami olyan ürügy miatt, mint mondjuk fürdetés vagy fogorvos. Keevant mégis lenyűgözte, az egész. Tetszettek neki, a kis, színes tetős házak, a kilátás a tengerre, a Plépofát ábrázoló szobor, sőt még a kovács műhely is. Hablaty eközben rendíthetetlenül magyarázott, úgy nagyjából mindenről. A bébi sárkányok fogzásától kezdve, a sárkány masszírozók ötletéig. Éppen ott tartott, hogy nem mindegy, hogy a sárkány hasát lószőr vagy gyapjú kefével, tisztítják, mert egyeseknek érzékeny rá a bőrük. Amikor ezt ecsetelte, szemrehányó pillantásokat küldött sárkánya felé. A vörös hajú lányt, nem igazán fogta meg, a kefe minőségekről szóló monológ, figyelmét, az éjfúria kötötte le.

• Mi a neve? - kérdezte. Közelebb ment az állathoz, kezét felemelte jelezvén nem rossz szándékkal érkezik.
• Már, mint minek?
• A sárkányodnak. - talán most először nézett a lány, Hablaty szemébe. A fiúnak meggyőződése volt, hogy ennyit még nem is beszélt vele. Öt szó, új rekord.
• Fogatlan, de....- nem tudta befejezni a mondatot, mert húga máris neki állt az említett sárkány simogatásához, amit amaz meglehetősen jól tűrt.
• Ki ez a okos pici sárkányocska, hát te vagy az édeske. Olyan kis értelmes fejed van, na meg nagyon szép szemed. - gügyögte a lány. Maeve aki eddig nem igazán szólt hozzá a beszélgetéshez, -Keevan szerint több mint valószínű volt, hogy nyitott szemmel aludt- rá vetette magát az éjfúriára és a hasát kezdte el vakargatni.
  A fiú dünnyögött valami olyasmit, hogy őt sosem hallgatja meg senki. Ezt beigazolva egyik lány sem tulajdonított neki túl nagy figyelmet. Ebben pillanatban, megjelent Astrid és vele a kis csapat is. A sárkánylovasok érdeklődve pillantottak a két lány felé. Maeve még ismerős is volt számukra, de a szürke szemű egyáltalán nem. A lányok között eltéveszthetetlen volt a hasonlóság. Ugyan olyan arcforma, a vonásaik hihetetlenül hasonlítottak a egymáséra, na meg az orruk. Az ikreknek ugyanolyan manós orra volt, ami érdekes módon hasonlított Hablatyéra is, bár a fiúnak kicsit krumplibb volt. Keevan felnézett rájuk. A lány szemében volt valami, amit Astrid a haldokló állatokéhoz tudott volna hasonítani. Ugyan az a reménytelen harag sütött belőle. Emellett volt benne valami megtörtség de egyben némi elszántság is. A tekintete ezt üzente az egész világnak, nem baj, hogy haldoklom ti is jöttök velem a másvilágra. Mindez azonban egy pillanatig tartott csak csupán, ugyanis a vörös hajú lány megszakította vele a szemkontaktust.
  Maeve mosolyogva feléjük intett.
• Szia Astrid, Kőfej, Fafej, Halvér.....Takonypóc.- a lány az utolsó nevet úgy mondta, mintha tüzes vassal égették volna a nyelvét.
• Szevasz bébi!- köszönt vissza a fiú és rávillantott egy szerinte macsó – Maeve szerint inkább partra vetett, hulla, tonhal- mosolyt. Keevan megajándékozta a srácot az úgynevezett „ha még egyszer rá nézel a húgomra meghalsz” pillantásával. Takonypóccal nem fordult eddig túl sokszor elő, de most megfagyott a vér az ereiben. De mivel, hogy ő egy vérbeli Casanova volt, s saját véleménye szerint ellenállhatatlan sármmal is rendelkezett, ezért a lány reakcióját csak féltékenységnek emellett a az ő csodás külseje által okozott soknak tudta be. Való igaz az ifjú szaga valóban felért egy sokk hatással.
• Helló Vöröske, mi még nem találkoztunk, a nevem Takonypóc. - Keevan mustrálóan végig mérte. Felvonta a szemöldökét.
• Vöröske? Ennél jobb becenév nem jutott az eszedbe? - A lányról csak úgy sütött a lenézés, Hablaty nem is értette, hogy barátjában, hogy nem tudatosult az a tény, hogy a húga (THOR NEMES BUNDA BUGYIJÁRA A HÚGA) mélységesen lenézte őt. Takonyka azonban nem adtam fel sőt a zavar legkisebb hírnöke is messze távol maradt tőle.
  - Ha nem tetszik a neved akkor mondj egy másikat amin szólíthatlak! - A lánynak itt fogyott el a türelme.
• Na idefigyelj Póci ha nem szállsz le rólam felküldöm az orrodat a seggedbe, világos voltam?! - a lány tekintete arról árulkodott, hogy tényleg képes lenne rá és meg is tenné, így inkább a „Tüzest” ahogy az említett barom sikeresen elkönyvelte magában egyenlőre békén fogja hagyni. Ez nem jelentette azt, hogy így is tett.
  Hablaty eközben Astriddal beszélgetett.
• Nem tehetek, róla de anyám meg akar ismerni. - Astrid szeretett tejesen végig simított a fiú arcán. Őt láthatóan ez egyáltalán nem rázta meg.
• Mit szólnál ahhoz, ha ma együtt vacsoráznánk?- a fiú megfogta a lány kezét.
• Meghívatod magad hozzánk? - a fiatal törzsfőnök csibészien elmosolyodott.
• Miért is ne?- felelte szerelme. Közelebb húzta magához. Ajkaik már éppen összeértek volna, amikor Kőfej közéjük furakodott.
• Mikor lesz a vacsi?
• Milyen vacsi?- kapta fel a fejét Fafej.
• Valaki kaját említett? - kapott az alkalmon Halvér is.

Hablaty beletörődötten vette tudomásul, hogy ez van. Nincs mit tenni.

• Gyertek át napnyugtakor- mondta egy vízi hulla lelkesedésével.

Keevan ki vette anyja kezéből a a fakanalat.

• Inkább én anya- sóhajtott fel. Volt ön kritikája tisztában volt vele, hogy nem egy konyha tündér, de még mindig otthonosabban mozgott a konyhába, mint az anyja vagy a húga. Csendben neki állt a hal elkészítéséhez. Eközben Maeve krumplit pucolt. Valka sokáig nézte vörös hajú gyermekét. Tudta, hogy nincs értelme kikérdezni lányát arról, hogy hol a szent fazékban leledzett, mikor Hablaty rájuk talált. Tisztában volt vele, hogy úgyis valami homályos válasszal kéne beérnie. Az ikrek láthatóan feszült volt. Maevenek az járt az fejében, hogy mi lesz ha nővére szembe találja majd magát Erettel. Valószínűleg nem fog nagyokat tapsolni örömében vagy a fickó nyakába ugrani. A lányok szemében a sárkány vadász nem volt több egy közönséges gyilkosnál.
  Maeve undorodva meredt a hallra. Nem tartozott a kedvenc étkei közé. Sőt mi tagadás utálta, mint a sárkány ganéjt.
  Keevan végzett a sügér megpucolásával. Ő különösen nem viszonyult sehogy sem ehhez az étel fajtához. Úgy volt vele, hogy megteszi. A tűzhely feletti rácsokra helyezte a hal csíkokat és megmosta a kezét.
  Kis idő múlva miután végeztek a főzőcskézéssel, és Tollas megszabadította őket néhány kopoltyús baráttól, végül Hablaty is megérkezett.
  Néhány perc múlva már mindenki befutott, ezért Valka megterített. Kőfej megszólalt.:
• Várj, egy adagot tegyünk félre, még átjönne valaki. - a lány hirtelen bíborba forduló arcszínezete alapján a névtelen gyerek, biztosan közel állhatott szívéhez. Hablaty édesanyja felvonta szemöldökét de nem mondott semmit. Ő sejtette, hogy kiről van szó. Reménykedett benne, hogy kibírják ezt a vacsorát különösebb vérengzés nélkül.
  Mindenki némán meredt a tányérjára, melyen az étel nyugodott. Valka megforgatta szemeit.
• Nyugalom a lányaim főztek, engem a közelébe sem engedtek.- a vendégek egyszerre vetették magukat a kajára.
  Keevan kissé kínosan érezte magát. Hál az istennek nem Ganéj (értsd Takonypóc) mellet kapott helyet, így a vacsora viszonylag nyugodtan telt. Halvér aki mellette seggelt,szintén zavarban volt.
• Szóval...- próbált beszélgetést kezdeményezni- te is a sárkányokkal éltél. Ugye?
  A lány bólintott.
• Gondolom te is tudsz sárkányt megülni.
• Persze. - felelte Keevan halkan.
• És hol van a sárkányod? - a lánynak egy pillanatra marokra zárult a keze. Lehunyta a szemeit és mély levegőt vett. Körmei a tenyerébe vájtak.
• Meghalt. - válaszolta. Előre meredt az ételre. Többet nem beszélt.
  Halvér kénytelen volt a velük szemben ülő Maevvel beszélgetést lefolytatni.

A barna hajú lány aggódva meredt nővérére. A másik lány szomorúan rámosolygott. Legalább ennyi reakciót képes volt belőle ki húzni.
• Tudtad, hogy a gronkelnek robbanó tojása van?
• Persze. - felelte Maeve- És te tudtad, hogy a kaméleon sárkány csak életében egyszer rak tojást és akkor is csak ötöt?
• Nem, de te tudtad, hogy szárnyváltók képesek arra, hogy eltűnjenek az emberek szeme elől?
• És te tudtad, hogy a róka arcúak nem raknak tojást? Hanem elevenen szülik meg az utódaikat? - És ez így ment még jó ideig. A sárkány lexikonos pingpongozás még jó sokáig tartott. Keevan mosolyogva hallgatta őket.
  Astrid Valkával beszélgetett. Hablaty óvatosan figyelte őket. Láthatóan a két nő jól kijött egymással. Ebben a pillanatban Eret jelent meg az ajtóban.
  Keevan óvatlanul felnézett. A vér megfagyott az ereiben. Az emlékek megrohanták. Szeme előtt megjelent a felé száguldó háló képe, majd az a rosszul elsült manőver. Ahogy a jégtáblára zuhantak. A fájdalomra ami elöntötte, mikor megpróbálta megmozdítani a bal lábát. Eltört tudatosult akkor benne. A fájdalma még nagyobbra nőt mikor látta, hogy a sárkányából elfolyik az élet. Közelebb kúszott hozzá. Oda bújt a sárkányához, s könyörgött neki, hogy ne hagyja egyedül. Fény gyönyörű fehér bundáját beszennyezte a sűrű vörös vér. Noha Keevan nem tudta megállapítani, hogy tulajdon képen kié is. Belekapaszkodott, mint az élet utolsó morzsájába. Lehunyta a szemét és tiszta szívéből rimánkodott az égnek, hogy ne vegye el tőle legjobb barátját. Ám hiába. A vér veszteség gyorsan legyűrte, s elaludt a hidegben. Mikor két héttel később felébredt egyedül volt. Azóta csak egy arc jelent meg rémálmaiban. A vadász arca aki kilőtte a hálót. Az arc akinek tulajdonosa nem más volt, mint Eret,
  Keevanben nem is tudatosult, hogy felállt. Mindenki meglepetten meredt rá. Eret szemében felismerés csillant. Valka felállt, hogy lenyugtassa lányát. Az óvó mozdulatból Keevan rájött mindenre.
• Te tudtál erről!- kiáltott rá. - Mindenről tudtál és nem szóltál! Tudtál erről a mocsokról, tudtad, hogy itt van, miért nem mondtad el?! - A lány remegett. A lélegzett vételkor a levegő meg-meg akadt . Úgy érezte, hogy menten felrobban. Valka nem reagált semmit. Testbeszédéből nyíltan ki lehetett venni, hogy tudja hibát követett el. Ahogy azokkal a szomorú szemeivel meredt rá végleg kiakasztotta Keevant. A szürke szemű kicsapta az ajtót és ki menekült az éjbe. 

Második fejezet:

Hablaty kételkedve nézte az elébe rakott tányéron lévő ételt, amit Valka csinált neki. A fiú felemelte villáját és megbökdöste vele a halat, arra várva, hogy talán amaz megmozdul.

Bélhangos nem tévedett akkor, amikor azt mondta, hogy családja nőtagjai rémesen főznek. És ez alól még Astrid sem volt kivétel. Mi lesz, ha egyszer összeházasodnak, akkor neki kell majd főzni-e?

Nem mintha a házasság megfordult volna már a fejében...

–                    Talán nem ízlik?- kérdezte Valka, ezzel kiszakítva, fiát gondolatai közül.

–                    De, nagyon. - hazudta. Nem akarta megbántani az anyját, főleg akkor nem, amikor ráfüggesztette azt a két reménnyel teli, tengerszín szemeit.

–                    Akkor? - A nő leült mellé, és kérdőn rátekintett. Azzal a tipikus tudom, hogy tetszik neked, ne is tagad anyai arckifejezéssel. A fiú arcát ellepte a pír, az agya valami hülye kifogás után kutatott, amivel gyorsan megpattanhatna és maximum csak este érne vissza mikor már Maeve is itthon lenne. Már éppen benyögött volna valami olyasmit, hogy segítenie kell Bélhangosnak, amikor hírtelen a húga, jelent meg az ajtóban.

–                    Anya!- nem is kellet többet mondani. Lehet, hogy nem Valka volt az anyák gyöngye, de nála is megvolt az az úgynevezett anyai ösztön. És, mint minden anyai ösztöntől hajtott anya, ő is rögtön érezte, hogy valami baj van. Szó nélkül követte a lányát, Tollashoz. A sárkány hátán, egy meglehetősen meggyötört, alvó, Keevant vett észre.

–                     Mi történt?- kérdezte és máris indult, hogy levegye a lányt. Maeve megvonta a vállát.

–                    Fogalmam sincs. Már ilyen volt, amikor megtaláltam a barlangban. - Hablaty ebben a pillanatba, jött ki a házból. Értetlenkedve meredt a vörös hajú, ájult lányra.

–                    Ő meg kicsoda? - Valka nagy levegőt vett, és leintette fiát.

–                    Később megbeszéljük. Előbb gyógyítót kéne találnunk, a húgodnak. - Hablatynak lesett az álla. És csak nagy értelmesen ennyit bírt kinyögni.

–                    Még egy nő?! - majd Thort átkozva elindult, Gothiért.

Җ

Keevan álmodott, hogy mi volt erre az első jel? Először is onnan tudta, hogy ott volt Fény. Viszont a megszokott, groteksz, kifacsarodott testtartás helyett, újra normális volt. Nem voltak eltörve a csontjai, nem volt mindenhol véres és végső soron nem volt halott. A lány kinyújtotta a kezét és megérintette az állat puha orrát. Végig simított a finom pofácskán.

–                    Szia.- suttogta alig hallhatóan. Az állat ránézett azzal a két okos szemével. Majd felnyüszített, és teljes test súlyával oda bújt hozzá. Keevan nem bánta. Néha ha éppen nem rémálmok gyötörték, újra élte a régi pillanatokat szeretett sárkányával. A lány átölelte a lény nyakát és belefúrta az arcát az állat mellkasába, lehunyta a szemét és beszívta az ismerős pézsma és napsütötte illatot. A sárkány dorombolni kezdet és ráhajtotta a fejét a lány vállára.

–                    Hiányzol- mondta. Fény válaszul felmordult, mintha azt mondaná te is nekem.

Az idill pillantott szokás szerint a lidércnyomás zavarta meg. A sárkány ismételten felmordult, de ez most más volt, mint amit a lánynál csinált. Ez fenyegető volt, őriző. Sötétség kezdte belepni, az álomvilágot, Keevan akárcsak kislány korában most is sárkánya szárnyai közt kereste a menedéket. A tintaszerű feketeségből, egy alaktalan lény bontakozott ki.

–                    Kapjátok el a sárkányt. - ordította a sárkány vadász hangján. Hírtelen a semmiből egy háló repült feléjük, ők pedig zuhantak megállíthatatlanul, Keevan sikítva ébredt.

Җ

Hablaty zavartan toporgott az ajtó előtt. Miután túltette magát azon a sokkon, hogy van még egy húga, rögtön azon kezdet el gondolkodni, hogy most mit is kéne csinálnia. A lány már több mint egy napja semmi jelét nem adta annak, hogy valaha is fel fog ébredni. Gothi szerint, csak nagyon ki volt merülve, de hamarosan jobban lesz. Hablaty különösen várta a gyógyulást, főleg azért mert a lány az ő szobájában, pihent.

–                    Mikor mehetek már be?- kérdezte, kissé ingerülten, ma már harmadjára.

Maeve megunta a sok hisztizést és visszaordított.

–                    Hablaty az istenek áldjanak meg. Mit panaszkodsz, legalább végre van arra ürügyed, hogy Astridnál aludhass. - a reakciót az ajtó becsapódása jelentette.

–                    Gyerekes - dünnyögte Maeve. Keevan ebben a pillanatban, nyitotta ki a szemét. Ajkai néma sikolyra nyíltak. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a lánynak fogalma sincs arról, hogy hol van. Tényleg nem volt.

–                    Lakberendező volt a barlangba? – kérdezte.

–                    Nem, ez már nem a barlang. – javította ki Maeve.

–                    Erre, magamtól is rájöttem. Tudom, hogy ez kicsit sablonosnak hangzik, de hol vagyunk most? – kérdezte a vörös hajú lány.

–                    Ez hosszú történet lesz. – sóhajtott a barna hajú, de belekezdett. Elmesélt mindent, Hablaty megtalálásától kezdve, Plépofa haláláig. Az alfa sárkányok csatáját, amely szintén nem végződött túl jól. De ott volt a sziget megmentése és Hablaty törzsfővé válása, illetve Fogatlan átalakulása is. Egyetlen dolgot hagyott ki. Eretet. A lány sejtette, hogy nővére nem reagálna túlzottan jól arra, hogy a sárkányvadásznak nem csak, hogy megbocsátottak, de még ráadásul, hősként is tisztelik. Keevan valószínűleg baltával ment volna a férfinak.

Keevan nem reagált semmit. Kezét ökölbe szorította, arcizmai megfeszültek. Maeve ismerte ezt az arckifejezést, tudta, hogy mindjárt bomba robban.

-          Hol van, anya? – kérdezte, hangja halk volt. Még veszélyesebb állapot.

-          Keevan figyelj, jó oka volt arra, hogy ezt elhallgatta előlünk.

-          Maeve – kezdte vészjóslóan- az egy dolog, hogy elhallgatta, hogy apánk még életben volt, de, hogy egy kókadt szót sem szólt a bátyánkról az már kicsit dühítő nem gondolod? – mindig Maeve volt a galamb lelkűbb de a szürke szemű lány elképzelni sem tudta, hogy ez még őt sem hozta ki a sodrából.

-          Keeve kérlek, nyugodj meg. – a lányt már nyolc éves kora óta nem nevezte így senki.

-          Anya most nincs itt, de ha majd mindenki haza ér, szépen nyugodtan, mindent megbeszélünk, jó?

-          Felvilágosítanálak, hogy ha úgy hívsz, mint egy ötévest az nem segít túlzottan. – Maeve tudta, hogy ez beleegyezés nővére részéről. Keevan lerúgta magáról a takarót.

-          Na van valami kaja? Éhen halok!

Җ

A vörös hajú lány, fanyalogva tolta arrébb a tányért.

-          Tudtam, hogy anya főztje, rémes de, hogy ennyire?

Ebbe a pillanatba, az ifjú törzsfőnök jelent meg. Kissé zilált frizurával. Amikor észrevette a lányt, széltől pirult arca, még inkább vöröses árnyalatra váltott.

-          Öm, szia Hablaty vagyok. A bátyád. – tette hozzá zavartan. Keevan bólintott.

A fiú leült az asztalhoz.

-          Láttad már a falut? – fejrázás.

-          Érdekel? – bólintás.

-          Nem vagy túl bőbeszédű, mi? – gyilkos arckifejezés.

-          Értem. Volna kedved most körülnézni?

-          Igen. – mondta a szürke szemű. Ennél több szót, harapófogóval sem lehetett, volna kihúzni belőle.

A lány kint állt a ház előtt. A reggeli nap aranyszínűre festette a világot, a felhők a narancs és a lila ezernyi árnyalatában játszottak. Mondhatni minden tökéletes volt. Hibbant-sziget még mélyen szundított, maximum egy-két krónikus korán kelő volt fent, akár csak főhősnőnk. Maeve nem tudott hozzá szokni, a későn kelés fogalmához. A néhai barlangban, akkor keltek, amikor a Nap is. Vagy korábban. Keevan mindig, mormotának hívta, mivel ő a húgával ellentétben, szerette meglepni a napot. A másik lány különösen kötődött ehhez az égi testhez, bár gyakorta lesték meg együtt a csillagokat, vagy akár a holdat is.
Maeve elkomorodott. A reggel szépségét, hirtelen beárnyékolta, nővére eltűnésének tudata. Keevan megint elbarangolt. Eltűnt. Mint már annyiszor. Ha lánynak valami gondja volt, nem beszélt nekik róla. Magába zárta, és csak valahol a messzeségben volt hajlandó kiengedni. Maevet kicsit mindig bántotta ez az örök titkolózás, de elfogadta. Nem tehetett mást. Komor gondolatai körül egy ismerős légáramlat szakította ki, amit egy hirtelen képen nyalás is követett.
- Te kis rosszcsont! - nevetett fel a lány és átölelte a sárkány nyakát. Puha barnás színű tollakon simítottak végig az ujjai. Az állat ezt egy halk dorombolással hálálta meg. Maeve mosolyogva tűrte a nyálba fullasztást, majd mikor már tényleg kezdte megelégelni, finoman arrébb tolta a lény pofáját.
- Jól van Tollas! Elég volt! Ha tovább folytatod, nem lesz senki, aki elmenne veled repkedni. - A sárkány mintha megérezte volna a könnyed figyelmeztetés értelmét, rögvest felhagyott, a nyalakodással. A lány felpattant Tollas hátára. Kényelmesen elhelyezkedett, majd oda hajolt a sárkány füléhez.
- Indulás pajti! Menjünk a barlanghoz!


Keevan menekült. Ellenségeimben nem volt kegyelem, ha elkapják... Nem akart belegondolni, hogy akkor mi történne. Látta, hogy mit műveltek azzal a szegény asszonnyal. Levágták a szárnyait és vérét ontották. Közben a nő jajveszékeléseivel telt meg a levegő. A lány megrázta a fejét és gyorsabb tempóra váltott. Nem szabad most erre gondolnia. Hányszor fogatta meg már, hogy nem jön ide vissza. De valami, valami furcsa érthetetlen dolog mindig visszahúzta. Itt az emberek (na, annak többsége, aki nem akarta megölni, csak azért ami) megértették és elfogadták. Értették a haragját és a bánatát. Tudták milyen az, ha valaki elveszti a sárkányát. Tudták milyen érzés, mintha valaki kitépné a szíved és minden más fontos szerved, de te nem tudsz meghalni, hanem élned kell. Bár már nincs miért. Dühösen söpörte ki a szeméből vérvörös tincseit. Lábai égtek és egyre nehezebb volt ez a megerőltető lábmunka. Lehunyta a szemeit és nagy levegőt vett. Alsó végtagjai már nem voltak a régiek, a baleset óta. Azóta, hogy majdnem meghalt, azóta, hogy e kellet fogadnia, hogy Fényt nem kaphatja vissza.
Fény volt az ő mindene. Gyerek korában találtak egymásra, s attól a pillanattól kezdve, hogy a sárkány végig nyalta az arcát, elválaszthatatlanná váltak. Verhetetlennek voltak a levegőben, nem volt sem ember, sem állat, aki gyorsabb lett volna náluk. De sajna óvatlanok voltak, és azon a bizonyos napon amikor, lezuhantak a mélybe, Keevan többet vesztett egy lábtörésnél.
Rendben nincs más lehetőségem, ezt már nem bírom tovább. A lány nem akarta ezt csinálni, de tudta, hogy nem tehet mást. Ha nem hívja elő azt a részt, ami Fényből maradt neki, nem lesz senki, aki megtanítaná a bébi sárkányokat repülni, aki felkeltené anyát és Maevet, ha elalszanak reggel. Miattuk gondolta és elrugaszkodott a földtől. A szél az arcába csapta a haját és jó alaposan össze is kócolta. A hideg levegő csípte a bőrén lévő apró sebeket. A felhők felett szárnyalva menekült. Menekült az üldözői és az emlékek elől.
Bármennyire is abszurd volt a helyzet, bármennyire is fájt minden tagja, egy pillanatra elöltötte a melegség és a boldogság érzése, a reggeli nap, sugarainak hatására.
Egy pillanatra elfelejtett mindent, újra gyereknek érezte magát. Újra élte a vidám perceket, amit húga és a sárkánya társaságában töltött.
A gondtalan emlékezés perceit egy hirtelen jött nyílvessző zavarta meg.


Maeve és Tollas hasította a levegőt. A madarak elmenekültek előlük, útjukat felháborodott rikácsolás kísérte.
Tollas néha lecsapott a tengerben úszkáló, méretes halak egyikére. A lány felnevetett és ki simított a szeméből egy-egy vizes barna tincset.
- Jó étvágyat! - mondta kedélyesen. Nem zavarta, hogy vizes, már úgyis régóta ki akarta mosni, ezt az inget, amit éppen viselt. Bár nem teljesen így képzelte el, de hát, ajándéklocsolásnak, ne nézd a sótartalmát.
Rövid idő után, Maeve kiszúrta, az első sziklákat. Idegen nem látott volna benne semmi különöset, pár vacak kőnél, de a lány már megtanulta, hogy a legközönségesebb dolgok is, különlegesek lehetnek. Ugyanis ha valaki nem követte volna a kövek útvonalát, könnyedén eltévedhetett volna. Tollas oda kurjantott, mire a „kavicsok” megmozdultak. Kitárták szárnyaikat és kísérőként, fellebbentek a levegőbe. Sárkányok voltak, hatalmas, óriási lények. A szárnyuk kívül, egyszerű szürke volt, akárcsak Keevan szeme, de ha felhagytak a rejtőzködéssel, színük megváltozott, és egy kész kis szivárványt öltöttek fel magukra. Mondhatni ők voltak észak pillangói. A lények, színes jelző lámpaként (bár főhőseinknek fogalma sem volt, arról, hogy mi fán terem a jelző lámpa), mutatták az utat nekik, míg szépen lassan el nem értek a barlangot.


Keevan keményem csapódott a földnek. Tüdejéből kiszorult a levegő, az agyában menüettet jártak a fájdalom apró csillagai. Állj fel! szólt magára keményen. Gyerünk! Ne csináld ezt, képes vagy rá! Menekülj már, te szerencsétlen! a hang érdekes módon erősen hasonlított, Dora anyóéra, de ez most nem volt lényeges. Bár a néne sosem hívta volna őt szerencsétlennek, azonban a lány el tudta  képzelni, hogy a nagy kiszáradt, tölgyfa botjával, rá ver a tomporára, mondván Indíts!. Keevan felállt, és ahogy ma már oly sokszor, futásnak eredt. Az egyetlen reményt az jelentette, hogy már nem volt messze, az átjáró itteni átkelőjétől. Ha Dora anyó rájönne, hogy milyen ügyetlen volt, hogy már megint eltévesztette a kaput, nem kellene többet aggódnia a fejvadászok miatt. Maga az anyó, csinálna ágyelőt a bőréből. Figyelmetlen volt, mint már annyiszor, de most nem volt érdemes szapulni magát. Rá ér még az ostorozással később is.
Bevágódott a barlang bejáratába. Útját üldözői kiáltásai kísérték, na meg nyilak tömkelege. Amikor lezuhant, hál istennek csak megkarcolta az egyik vessző, de ez elég volt ahhoz, hogy kiessen az egyensúlyából, és akár csak a hársfa termése levitorlázzon a levegőben.
Élesen balra kanyarodott, majd kikerült egy halott élőlényt, amelyet már nem lehetett beazonosítani. Lábai gyorsabban vitték, mint eddig bármikor. Tudta, hogy már nincs sok a célig. Megcsapta, a másik világ furcsán jeges és egyszerre fűszeres illata. Érezte az arcán a szakadék felől érkező, friss szellőt. Megérkezett. Lefékezett az utolsó pillanatban és hátra pillantott. Mindig ez volt a legnehezebb, bízni egy olyan dologban, amiről tudni lehet, hogy veszélyes. Az ember nem bízhat a zuhanásba, hiszen bizonyos, hogy semmi esély arra, hogy talpra érkezzen. El kellet vonatkoztatnia attól az ismeretektől, amelyeket eddig a világról alkotott. Lehunyta a szemét. A vadászok elég közel jártak már hozzá. Annyira, hogy a szavak káoszából, értelmes emberi, mondatok kerekedtek ki. Nem gondolkodott többé, előre lépett, a semmibe.
 
Maeve belépett a barlangba. Minden egyszerre volt ismerős és egyben idegen számára. Mintha egyszerre semmi és minden megváltozott volna. Kész kis paradoxon volt az egész. Végig simított az ismerős szikla falakon. Tollas, mint valami túl féltő gardedám szorosan mögötte haladt. A lány elindult, az egyik járatba. Nem volt klausztrofóbiás, de abban a pillanatban valami lehetetlenül rossz érzés tört rá. A sötétség, ami eddig gondos édesanya módjára védte, mintha ezernyi szörnyetegnek adott volna otthont. A lány, ösztönösen Tollas után nyúlt. Valami ismeretlen okból kifolyólag, tudta, hogy végig kell mennie, azon a természetes folyosón.
Minél beljebb haladtak, annál inkább kezdet, Maeve rettegése alább hagyni. Ez az érzelem azonban rögvest megszűnt, amikor egy hirtelen zaj, villámként csapott a barlang néma csendjébe. A barna hajú lány felsikkantott és futásnak eredt.
A sötétség hirtelen megtört és helyét, a nap fénye vette át. Maeve kiért egy csarnok, szerű, monumentális nagyságú vájatba. A lány csodálkozva nézett szét. A hely furcsa mód, teljesen elhagyatott volt. Vagy még sem? Középen egy véres, sáros kupac hevert. Maeve rettegése helyét az aggódás vette át.Ráismert a rongy kupac kilétére.

- Keevan! - kiáltott fel, majd az ájultan heverő testvéréhez rohant.